alkot bejegyzései 
hová siet a fény, minden elmúló évszak...
az a kövér könnycsepp nem fájt, inkább csak
lettem volna más, vagy valahol máshol.
színekből, fényekből, örök álmodásból.
milyen furcsa mámor... mozdulatlan tagra tag.
tested dobbanása visszahúz, majd megragad
most is, ha játszom, mit csak tűzzel szabad,
acélkéken égnek sohasem-volt szavak.
és most...
zöldesbarna tekinteted nézem-nézem.
minden évszak újfent a vesztes múltba réved.
szaladok, hogy elérjem még az utolsó HÉV-et.
"Műveimen keresztül őszintén, szeretettel kívánok adni. Betekintek a szembejövő világok ablakain, s meginvitálom a kedves olvasókat gondolataim körébe, hova légbe kapaszkodó szárnyaimon utazunk, s a reggeli ébredéstől az esti álomba szenderülésig pasztellkrétákról, tavaszról, Párizsról álmodunk. Képzelődéseim fájdalom-szülte boldogsággal takaróznak, s nem feledem el, hogyan kell nevetve ébredni sosem volt illúzióinkból."
honnan vettem a bátorságot ekkorát hazudni? megébredvén még önmagamat sem lelem... nemhogy az álmaimat...
ma.
majdnem éltem a sírva hazarohanás jogával. majd úgy döntöttem, eme tevékenység holnapra marad.
tavaly
lombszín arcokat festő szemhéjon árnyék; becsukva,
jövőbe révedő lelkeden fény-zaj, reluxa.
nevet az ősz. haloványan, arc nélkül
halkulnak a fények.
halovány ajkad fakóbb, mint a távoli ének.
néztél rám, úgy múltak a percek. nézel. hiába beszélek.
idén
már lemond rólad a repülés, de rohan tova a lélegzet.
ólomléptű könny zúzza a feledést apróbbra.
hallgatlak, torkomba fojtott hangoddal, száz sebből vérezve.
Apa, hiányzol – még így évek múlva…
is pokolian fáj.
egy ottfelejtett álom kószál a kertben [egyedül]
örvénylő csendet cipelsz magaddal.
őszi szél hegedül.
oly nagy mértékben megihletődtem a farsangi macskulástól, hogy koromfekete ciculikat kezdtem rajzolgatni. iparművészként még lészen tervem eme néhány kreálmánnyal. egyébként meg... nőnap alkalmából isten éltesse az összes zoltánóóót. ; )
(K)
amit most elmondok, benned csak kép.
a papír fölött egy lebegő kéz...
az álom, hogy
a kulcs nem illett a zárba...
idegen sikolyok vágtak a szavába.
a kanyargós, sötét útvesztőiben,
hol egy eltévedt szó ver a szív ereiben.
és nem fáj, hogy így kacag nap, mint nap halálba,
csak zavar a lépcsők furcsa geometriája,
a hangok, és tudni, hogy egyszer írt csak...
és nem tudja, milyen a piros, ki színvak.
és nem fáj... csak feldereng... bizonyos hangsúlyokban...
az előbb is, komolyan... nem túloztam.
megijedek, hogy szól, és hallom az anyámat,
az előbb is olyan érzésem támadt,
össze kéne tépnem...
pehelytáncban dallam e kósza, kusza téli szél.
kabát-tarka arccal felnéz, nevetgél.
nem szakít félbe, hogy így volt kitalálva...
keserű, epe... csak egy gyermek álma.
de a május nékem maró lélegzet.
születtem, voltam, a seb emlékeztet...
hogy az elmúlás folyton nem létezhet.
visszhangzol,
hogy nem aludtunk három éjszakán át,
csak forgattuk gyűrtük a selyempárnát.
emléked úttalan testé, semmi másé.
egy mosoly, egy nevetés, egy igaz baráté.
ő majdan tündér lészen. vagy csupán egy a vizuálhányadékaim közül.
mostan rajzolgatósból vagyok.
nos, ces sont... klikkolj a nagyobb méretért. telóval fotóztam. majd, ha je l'ai fait, beszklennelem, oszt meglátódik általatok a valódisága.
most kikapcs. mentem asszimilálódni. (K)
szerelmes dalokat hallgatni nem jó.
túl nagy a rend, és kísért a látomás...
festeni kellene, ihlet és szárnyalás.
idézem magamban százszor a zenét,
akár a tengerzöld mosolyát; szemét,
a vándorló ismétlést; simító kezét,
április bolondját; minden kezdetét.
s most, a boldogság, mint száraz nyárfalomb
az úton; csendes hévvel ég,
de dobog bennem, s feltekintvén tiszta,
akár az őszi ég.
igen. írtam a hétvégén. csupán, mert egy folytonos, soha véget nem érő, körkörös, időhatározói feltételes mondat vagy. önmagadba futsz vissza, onnan ki nem találsz... mégis kergetsz, én pedig szeretek a játékszered lenni. hahha. olvassátok...
időtlen kérés.
nem nézek hátra, mert elfordulsz, hegy,
nem álmodok bele a tájba…
elmerül a Duna lábaid előtt,
simogatásodra várva.
felhúzott térdeid közt
elszáguld naponta a vonat,
és zakatol bennem, visszhangot vet,
mint fejben a feszülő tudat.
hegy vagy!
hallgat a szó, benned
mészkővé szikkadt
könnyeid álmodó súlya alatt.
elnyelt és kivetett minden sikátor,
idomod bármerre haladt.
fölötted kivirágzott az ég, ha
válladra vetted súlytalan szárnyam,
és némaságra leltél mozdulatomnak
telekiabált szavában.
de beszéltél, s én értelmet nyertem
minden hallgatásodban,
mert a válasz lassan kél,
tüzek kormán, hol lelked a karomban…
szempárod mögötti fény-füzérek
zöld lánggal kigyúló tüzei.
árnyaink bomolva-kacagva
hintáznak rajt,
hol forrongó érzéssé tüzeli
a tegnap halovány illata.
szavaim elorozza a didergő szeptember,
midőn fagyos szél hordja kabátom,
s vállamra terítem áttetsző, nedves,
múlandó játékú, jéghideg árnyékom.
holnap pedig... hát, búcsút intünk a szemerés négy esztendőnek, amely felmérhetetlen gyönyörűség vala életemben. már most hiányzik. ma visszapörgettem egy rakat emléket, élményt elmémben, mely az én drága oskolámhoz fűződik. időutazásomban kitértem a gólya-létünkre, s a kilencedikre. :] dotyim vala az első, akivel szóba elegyedtem. húú, de micsudi ökörségekről dumáltunk... témában szegény dumálgatásunk naaagy szünetekkel tarkított, nyögvenyelős gondolat-facsarásokkal tűzdelt mondatszerkesztési bukfencekkel vala tele, s olyanokat foglaltak magukban, hogy kinek mi a kedvenc zenéje, színe, sportja, ki honnan jött, és hány szavalóversenyt nyert életében. xD sznobnak tartottuk az osztály javarészét, és vala, akit negyeidkesnek tituláltunk az udvaron, majd mikor fellibbentünk a terembe, realizálhattuk, hogy osztálytársaink lesznek. [dimamegkristófvalaxD] majd barátságok szövődtek, kialakult a mi kis ötöfogatunk, olykor szakadtunk a sírvavihogástól, máskor teleríttuk könnyeinkkel egymás vállát, szinte mindenkivel dumáltam, össze-vissza témázgattunk, gólyák valánk, megismerkedtem a kukákkal meg a lépcsőkkel[xD], más oszályok népeivel, a kemény tanulással, és a kedvencelős tárgyakból a játszva szerzett ötösökkel. rengeteg szeretetet kaptam, s adtam, de gonoszkodásból sem szenvedtem hiányt. rendben, aláírom, vannak népek, ki bé vannak oltva szeretet ellen, s olyan is akad, kivel épp negyedikre lazult meg a kapcsolatunk. akadt, aki beszólt, vala, aki csak a hátam mögött dumált [mert állandóan, mindenben mögöttem jár]. :) olyan is vala, akinek bebizonyítottam, hogy nem érdemes minket szekírozni. béndzsa az érzés, mikor rájössz, mily kicsinyesek is a módszereid... bár, mint gigimtől megtanultam, nem létezik gonoszmanó, csak rafinált. :P élveztem minden egyes percét eme életnek. de mit spoilerezek itt? ez az én életem könyve... és még nem jelent meg. [hahhahah] vicckívül; ne rólam olvass, hanem tőlem. :]
nem volt egy pillanat, ki fájdalmas és örök,
akár az ujjakra bújó, mélyülő, vén körök.
arcodba fordult a zajnak árnyéka,
de láthatatlanná lett,
mert mosolyod álarca minden dobbanást
egyforma színűvé fest.
nem láttam ám,
hogy hitet csekély' ád csak e jelen,
s úgy múlt el a múlt, hogy nem voltál jelen.
zöld. fém. csörr. néz.
mozdul, mer.
telekiabált, úttalan kert, parttalan éjszaka,
ismerős voltál, mint szakadt ruhának
a tépő kar mozdulata.
kietlenségem mozdulatlan holdfény;
teljessé csupaszított.
a boldogtalanság áriája egy új napba taszított.
éppen egy agyament lúzer nevezetű humanoid vegyületet kutatok msn-en. nékem ez fáj.
a napkorong képében e cirádás illúzió;
csillagfény-pázsiton elhaló porhó.
múló, lassú pofonból
jóllaktam kezed mozdulatával;
a képzelet sírva tépett össze
a régmúlt indulatával.
valamikor, a múltban,
mosolyod emlékköpenyében
életre kelt láng-hullámok kialudtak régen.
én nem élek most sem, de nemlétemben érzek;
fülembe képzeltem sóhajod egészen.
milyen vagy számomra? akár egy
összefont kar, egy bezárult tenyér...
vagy mint egy olvadó jégcsap,
s a róla lepergő vízcsepp,
mint a könnyem, épp földet ér .
Elnyel a fény, úgy öleltél,
beletelik a Hold,
s a múlandó, koholt
álmok, részegségek,
ami nem is volt.
A fekete topánon táncoló test,
s fölé a cselekvés dobbanást fest.
Emlékidőben,
idomítom lélegzetem.
Hozzád.
Sietek.
Izommunka, sár és vér,
alkohol-írta szó.
Borostás arcon ajkam feléd fordul,
elnyel.
A fény.
zúgok,
merülök a hiánytalan sötétben,
mely a szem mögött rejlik.
óh, látom én az emberekben,
akárhogy is rejtik...
súlya sincs, hogy könny hullik,
s hogy vele hullsz te is,
hisz pillanat ez, akár
a szó, mely oly gyorsan múlik...
személytelen ideákba
fut a bordaprés;
oly régen várt lélegzettel
lomha szenvedés.
elpattan a hőtől a szív.
kopp-kopp. kopp.
üt. és mar, míg összerándul,
kopp-kopp. kopp.
dobbanásod fölé fekszik
jeges vén kezem,
ha létedből az élet-tudat
lassan kipereg.
ölelnélek, akár, ha utolsó percem volna.
kezem a nyakad körül összekulcsolódna.
sírok és ordítok, úgy szorítanálak...
tekintetem kapaszkodik, még visszahúzhatnálak,
hogy szembenézzek a félelmemmel,
de csak egy hátat látok.
durva kéztől porrá omlott az ékszerbe zárt álom.
szerelem-szülte féltékenység, ékkővel kirakott átok
ringat el naphosszat a végtelen lélegzet-óceánon.
pupillák bűvkörében élek,
zengek, pengek, égek, és fennakad
karom a zsibbadó légben,
hol átfújóban... elvisz egy februári hajnal.
a szerencse megfáradt már hátán hordani kettőnket.
elfújta fejünk fölül az oltalmazó felhőket...
a kín, az az érzés, ki gazdát keres,
beléd száll, megfog, majd részeddé lesz.
tajtékzik, hullámzik, túlfut a tudaton,
mindenen átható tüskés gőg; hatalom,
ökölbe szorított fájásom figyeled,
ez az az érzés, mit úgy hívnak, szeretet.
fájásom, mint a vízen a hullám,
átbukik, önmagába hullván,
mikor a két kezed durván
eltaszít magától.
fogom a kezed, egy
világban veled,
hogy halandó legyek,
vagy istenség, egy
ábrándot képzeltem neked.
minduntalan elevenebb’
élem át a halált,
karodba emelve elsüllyedek,
mint a szélben ringó kósza fűszál,
melynek sima lengés’in
nemlátó szemem ide-oda fókuszál.
kezem a kezedbe; hol ringat, hol rángat,
mint a tomboló vihar egy lenge rózsaszálat.
ember vagy te, és ösztön-lény, állat,
csak adj még egy cseppet, egy eszményi vágyat…
csókolj, csókold át belém a világot, csak egyetlen csókot adj…
vagy fordíts már hátat, s csak lélegezni hagyj!
most olvass egy verset, melyet én kacsóm alkotott...
A gondolat opálos holtágán
túlvilági kékkel lobogott.
Könnyű poggyászát vállára vette,
útnak, útnak indult.
Éjszaka volt, hogy tetten érte a levelet,
mint színe sárgára vált,
akár a jelzőlámpa, kire türelmetlen’
megannyi utazó várt.
A kockában az árnyék csukott szemet festett,
a szemközti négy falnak háttal.
Egybeforgó öleléssel,
tél-színű virágzásban.
A fejed még álmos, ölemben pihent,
és liliom nyílott keblemben.
Éreztem folyni a világot köröttünk,
őrködő, kristályos rendben.
a videót pedig mindenkinek ajánlom, kötelező jelleggel! :]
megalkotódtam. mívem a Homály cinkosa címet kapta. lessétek, lássátok:
Egymás szavába vágnak a napszakok, mint kinek
arca mögött kigyúló lámpasor
zaja világlik a fagyos utcára,
bolond.
Lassító zörej a képek mögött,
csukott kapu rejti a misztikumot.
Lehunyt szívébe álmos levegő tódul,
míg lába szárnyra kapott.
Beleülnénk a lengésbe, zárt
ajkad gőggel harapná nyakam.
Előre van már hallgatásom,
ha egy őszi napon súlytalan
karodba kapsz.
