mindenütt ott van a valaha. amikor a rózsaszínbolerót tornacsukával viselő, sajátjogi antialkohol-aktivista megváltja a világot. és ha sírva nevet, felidézi majd, mikor kórosan nagy vehemenciával iddogálták a jól megérdemelt két üveg cseppfolyós jókedvet, ismerkedés címén. aztán szárnyak híján kocsiba ültek a férfival, hogy megmutassa a papírlap-állagú lánynak a halkuló fényeket a kilátóból. egy május. könnyekkel teli nevetés. olykor.

és máskor. ha tükörbe néz. egyik szeme sír, a másik csak azért nem nevet, mert nincs rá ideje. te rózsaszínbolerós... ha már taknyos könnyedtől úgyis csucsogósra ázol, legalább a méltóságod kíméld meg a publikumtól.

és csendben.

valami talmi báj. félúton abbamaradt mosoly. decens boldogság. a fájdalom-ihlette fantázia. lótúró. barackkal.

akkor, két esztendeje, emlékszem, még szerettem fotózni. és eléggé fájt a lelkem ahhoz, hogy rajzoljak. és már tudtam, hogy nem tanulhatok látni. mégis szép volt az április. mert megcsodálhattuk szegeden, amint a szecessziós reök büszkélkedett warhollal, aztán kiszedted a varratom, és nem találtál kötszert, mert piros bugyi vala rajtam.

hogy meglegyen a mai röhögés-adag, ezt muszáj elmondanom! éjnek évadján kiugrottam az ágyból... bár, nálam a "szabadeséssel pofázmányra"-típusú zakózások már megszokottak, azért popóra és vele egyidejűleg térdre zuhanni még nékem sem szokásom. ne kérdezzétek, hogyan értem el eme bravúros teljesítményt :D:D:D:D [most elképzelem, milyen fejet vágtok, ahogyan ezt olvassátok...] :D miközben Zsocóm [aki addigra konstatálta, hogy csak álmodom] próbált megfogni, átölelni, természetesen nem hagytam, s kitéptem magam a karjaiból, majd nekiálltam üvöltözni véle, hogy "engedj, engedj el, mert ott van a pók, ott mászik, láttam". :"D majd arra sikerált felocsúdni, hogy a földön fetrengünk, egymás hegyén-hátán. remélem, az egész házat felvertük. imádom a rémálmokat..... meg a szánalmas mód viccesen szerzett zúzódásokat. :D:D:D:D

hová siet a fény, minden elmúló évszak...
az a kövér könnycsepp nem fájt, inkább csak
lettem volna más, vagy valahol máshol.
színekből, fényekből, örök álmodásból.
milyen furcsa mámor... mozdulatlan tagra tag.
tested dobbanása visszahúz, majd megragad
most is, ha játszom, mit csak tűzzel szabad,
acélkéken égnek sohasem-volt szavak.
és most...
zöldesbarna tekinteted nézem-nézem.
minden évszak újfent a vesztes múltba réved.
szaladok, hogy elérjem még az utolsó HÉV-et.

otromba. törékeny álmok. karjukat nyújtják, kapaszkodnak. ott pihennek egymásban. csukott szemeket fest a zuhanás. meglelik helyüket a bennragadt szavak, s talán majd egyszer a kimondottak is, melyeket már nem tudok visszatuszkolni a testbe. félek elgondolni, félek látni. ma korán ébredt szívvel dobogtam egy hajnalt. melletted álmodott lelkek lebegését másnak nem adnám. lennél te. átok. vagy. szidalom. nem tudom, miért, de fájsz nékem.

hogy mennyi kedv lakik egy dunapartban, óh, mamám... oda járunk boldogságért, kézenfogvasétáért, szépidőért, száradó-ágynemű-illatért, zokogva könyörgött bocsánatért, hitetlenségünkre gyógyírért. önvigasztalásért, rácsodálkozásért, megnyugvásért, hogy jó emberek vagyunk. viháncolva képzelt, tarkabarka felhőkért. míg. fel. nem. növünk.

mert úgyis elérkezik a nemmondás összes verziója. az óramű-pontossággal adagolt pofonok. lélekmérgek és hazugságnak vélt tehetetlenségünk. vagy csak ez a mese arról, hogyan lesz a szavak által fikció a legmélyebb katarzisból.

fakép-mutatás.fakép-telenség.fa-kép-ed-és.fakul-táció.fakult.ráció.

vannak napok. skiccnek zseniálatosak. zseniknek csak skiccek. vannak napok. mikor nem elég a világ. torz, amorf képzelgésekre vágysz, s mosolyra derítene, ha léted bármely zugában meglelnéd a dacból keresett a feszültséget. a mindenen átrángatót. a hiányzó részeid. bárki bármit mond, nem elég. az üres szavak nyersek, a nyers szavak üresek. ezek a napok, mikor szeretnéd, hogy fájjon. jó volna, ha megütne, miután magához ölel... boldoggá tenne, ha gonoszan szólna hozzád. mikor várod, hogy végre fájdalomba öltözhessen a lelked. csak az okot keresed. ezek a napok. mikor végül azon sírod el magad, hogy kilöttyintetted a konyhapultra a citromlevet. nem szólsz semmit, feltörlöd. a napok. az eltelő, de soha el nem múló napok. csak állsz ott, rongy a kezedben. de nem mozdulsz. most te magad vagy a kilöttyenő citromlé, a fájdalom-teli nevetés. a könnyekkel provokált, láthatatlan szavak.

"Műveimen keresztül őszintén, szeretettel kívánok adni. Betekintek a szembejövő világok ablakain, s meginvitálom a kedves olvasókat gondolataim körébe, hova légbe kapaszkodó szárnyaimon utazunk, s a reggeli ébredéstől az esti álomba szenderülésig pasztellkrétákról, tavaszról, Párizsról álmodunk. Képzelődéseim fájdalom-szülte boldogsággal takaróznak, s nem feledem el, hogyan kell nevetve ébredni sosem volt illúzióinkból."

honnan vettem a bátorságot ekkorát hazudni? megébredvén még önmagamat sem lelem... nemhogy az álmaimat...

ma.

majdnem éltem a sírva hazarohanás jogával. majd úgy döntöttem, eme tevékenység holnapra marad.

tavaly

lombszín arcokat festő szemhéjon árnyék; becsukva,

jövőbe révedő lelkeden fény-zaj, reluxa.

nevet az ősz. haloványan, arc nélkül

halkulnak a fények.

halovány ajkad fakóbb, mint a távoli ének.

néztél rám, úgy múltak a percek. nézel. hiába beszélek.

idén

már lemond rólad a repülés, de rohan tova a lélegzet.

ólomléptű könny zúzza a feledést apróbbra.

hallgatlak, torkomba fojtott hangoddal, száz sebből vérezve.

Apa, hiányzol – még így évek múlva…
is pokolian fáj.

egy ottfelejtett álom kószál a kertben [egyedül]

örvénylő csendet cipelsz magaddal.

őszi szél hegedül.

vándor benyomások, éjjeli buszmegállók. absztrakt bolondságok, minden, amire csak ilyenkor képes az emberlánya. szandál, friss rosszullét, nevetések árnyékban és fényben. a keserédesség különböző fázisaiban megrekedt belepofázhatnékok támadnak, s csillapodnak. cipelted a lelkem súlyát, de csak így mersz beleálmodni, beábrándultan. mikor az éjjeli buszon végre csendesen izzadunk, annyira nem érdekel már az egész...

ám ma volt cseresznyém rájönni, itthon úgy működnek a szúnyogok, hogy csak akkor támadnak, mikor épp félálomban vagyok. egyszer kipróbálnám azt a tudatállapotot, mikor nem foglalkoztatnak a tunyogok. sem a lelkek.

visszaszöknek a soha meg nem élt emlékek a noteszembe. vörös gyöngy cigarettafüstben áll, megébred, átlábal a küszöbön. este még hideglik a pára a levegőben, de a láb már kikívánkozik a harisnya rejtekéből, s elő is bukkan olykor, ha fekete topánban végződik a lábam. persze más az, mikor otthon fehércsuka-zokni kombónak sétálni támad kedve, hogy legyen min röhögni. aztán persze a legkisebb fivér szokásához híven levagdalja a sárkány fejét & boldogan élünk, míg meg nem halunk, mert eddig nem tettük.

egyedül vagyok itthon, currytől sárgult körmökkel, zöldtea-maraton& agytekervény-tornáztatás közepette. elkészítettem a husit, elolvastam fész-bókos komm-mentoraimat, táplálékot vettem magamhoz [bár azt a főzés során is folyamatosan tettem:$], majd nekiláttam rajzolgatni, egyelőre ösméretlen okozattal... ;) várom haza édesanyuszim. <3 reményeim szerint délután berobogunk a városba, s kapok holmikat. sürgős alkothatnékom által kibontakozó fantázia-áradatom kamatoztatásához szeretnék kellékeket, mint zsugorfólia, valami festék, amely nem pattog le, ha megsütöm, meg sima, fehér felsők, csillám, gyöngyök, s egyéb ilyesféle nyalánkságok. bele vagyok habarodva a rózsaszín-szürke komboba. nézegetem a divatlapokat és szédülök, annyi szépet látok. de én szebbet fogok készíteni. ego-túltengés. üssetek le! :D

oly nagy mértékben megihletődtem a farsangi macskulástól, hogy koromfekete ciculikat kezdtem rajzolgatni. iparművészként még lészen tervem eme néhány kreálmánnyal. egyébként meg... nőnap alkalmából isten éltesse az összes zoltánóóót. ; )

(K)

egyszervoltholnemvoltegy teljesen tavaszi-vasárnapi romberghill feletti ég, s annak a kékje mosolygós-boldogan ragyogott, midőn a szőkecopfos-bíbormellényes-sütteményemetkedvesendicsérő portás néne által nyikordult ajtó hangjára megéberedtem. a vásárcsarnokon is túl, a duna innenső partján a bájos, törtrózsaszín babaház lakói ezidőtájt még vígan szunyókáltak, a hajnali nyolckor egzisztáló száradó ágynemű illatában. egyébleg, a legkevesebb rosszindulattal mondom, de perfekt hexamater ritmusban verjenek szöget annak a talpába, aki eltulajdonította az álom becenevű, egyébként samsung s5230 születési néven anyakönyvezett, ékszer gyönyörűségével vetekedő telefonomat a tegnapi buli folyamán. a lakozzott körmömmel pucolnám meg az illetőt, miközben beszédbe elegyednék véle, s hevesen, lángok nélküli forrongással készítenék belőle lopópástétomot, "rohadt lopkov vagyok" felirattal. közszemlére is tenném. oké, ennyi a nevelési csődömről. unalmamban rádiós agybugyogást hallgattam az interneten, miután délután sikeredett [huszadjára is] megébrednem. kolléga úr a lopások, engedély nélküli eltulajdonítások növekvő tendenciáját összefoglalva olyan logikai bukfencet hányt, hogy hallójárataim megtisztításával újfent neki kellett rugaszkodnom a koponyacsont mögé való beemelésnek. muszáj lészen szó szerint idéznem. "a 2009-ben végzett felmérés alapján a zsebtolvajlások száma kétezer fölé emelkedett, így várhatóan az idei évben 2460 személy ellen fognak elkövetni zseblopásos bűncselekményt." csodálatos... gondoltam magamban. aztán konsatáltam, hogy mivel roppantul tapintatos és humanus ember, név szerint mégsem sorolta fel...

amit most elmondok, benned csak kép.
a papír fölött egy lebegő kéz...
az álom, hogy
a kulcs nem illett a zárba...
idegen sikolyok vágtak a szavába.
a kanyargós, sötét útvesztőiben,
hol egy eltévedt szó ver a szív ereiben.

és nem fáj, hogy így kacag nap, mint nap halálba,
csak zavar a lépcsők furcsa geometriája,
a hangok, és tudni, hogy egyszer írt csak...
és nem tudja, milyen a piros, ki színvak.

és nem fáj... csak feldereng... bizonyos hangsúlyokban...
az előbb is, komolyan... nem túloztam.
megijedek, hogy szól, és hallom az anyámat,
az előbb is olyan érzésem támadt,
össze kéne tépnem...

pehelytáncban dallam e kósza, kusza téli szél.
kabát-tarka arccal felnéz, nevetgél.
nem szakít félbe, hogy így volt kitalálva...
keserű, epe... csak egy gyermek álma.

de a május nékem maró lélegzet.
születtem, voltam, a seb emlékeztet...
hogy az elmúlás folyton nem létezhet.

visszhangzol,
hogy nem aludtunk három éjszakán át,
csak forgattuk gyűrtük a selyempárnát.
emléked úttalan testé, semmi másé.
egy mosoly, egy nevetés, egy igaz baráté.

mert nem akarok másnak az lenni, ami te vagy nékem.